Üdvözöllek, Mézi!

A blogom témáját tekintve egyértelműen inkább személyes. És hogy én ki vagyok? Egy lány, aki már egy jó ideje a G-Portál berkein éli mindennapjait. Egy olyan lány, aki nem fél kimondani, amit gondol - amiből rengetegszer konfliktus adódik. Úgy érzem, haladnom kell tovább ezen az úton, nem hagyhatom, hogy bárki elbizonytalanitson. És hogy miért? Mert semmi sem történik véletlenül. Oka van annak, hogy én ezt most leirom, és oka van annak, hogy te erre a blogra tévedtél. És hogy mi az ok? Légy nyitott, és rájössz!

Kódalap: LD

 
 
Seholország

109.

2017.09.18. 18:10, Limonadee
Elbuktam

Sziasztok, Mézik!

Elbuktam a szeptemberi taget. Nem, nem akarok és nem is tudok semmi értelmes indokot felhozni, egyszerűen csak ilyen vagyok, folyamatosan ekezdek valamit nagy gőzerővel, aztán pár nap alatt kihuny minden érdeklődés azzal kapcsolatban. Igen, saját magam alatt vágom a fát, saját magamat kergetem bele még hatalmasabb gödrökbe, mert ha el se kezdeném, legalább nem csalódnék, hogy abbahagyom. 

Akkor mégis miért csinálom? Miért akarok mindenkinek megfelelni? Miért sminkelek minden nap, mikor tudom, hogy egyesek úgy néznek egy sötétlila rúzs miatt rám, mintha valami sátánista lennék? TUDOM, hogy ha az lennék se lenne köze hozzá senkinek, igy meg aztán végképp, de valamiért mégis figyelek rájuk. Érdekel, mit gondolnak rólam. Érdekel, de nem kellene, mert tudom, hogy csak saját magamat bántom. 

Tanácstalan vagyok. A bloggal kapcsolatban is, az életemmel kapcsolatban is. Sok minden, amit eddig igaznak hittem most már még abba sem tudok kapaszkodni. És hogy miért? Nem azért, mert megbizom az embereken. Én? Ahhoz bizony nagyon sok mindenen túl kell esni, hogy én bárkire is azt tudjam mondani, hogy igen, te bizony elnyerted a bizalmamat. Aztán pedig mi történik? Ismételten egyedül maradok.

Nem akarok. Nem tartom magam rossz embernek. Szerencsére az osztálytársaim már hozzámszoktak. Én is hozzájuk. Mégis, mikor egyikük, aki ráadásul még fiú is, megjegyzést tesz a sminkemre... Őszinté elgondolkoztam rajta, hogy mindent kidobok. MINDENT. Teljesen felesleges, tudom, mert az én életem, én bőröm, azt teszek vele, amit jónak látok, és tudom, hogy ő is viccnek szánta, egyszerűen csak... Ismét érzem, hogy mindenre ugrok. Mondanám, hogy mindenen elsirom magam, de pont, hogy nem. Egyszerűen csak vagyok. Robbanásra készen minden egyes pillanatban. A hozzám legközelebb álló osztálytársaim, illetve Pockon kivül egyszerűen mindenkitől félek. 

Félek, de mégsem. Sosem volt olyan, hogy ne merjem megmondani a véleményemet. Igen, ilyen vagyok. De mégis félek az emberektől. Nem szeretem, ha megérintenek. Sőt, egyenesen rettegek attól, mi lesz, ha valaki véletlenül megfogja a kezemet. Nem bántott senki, sosem ütöttek meg (még jó...), mégis... Csak be akarok gubózni. Nem akarom, hogy megbántsanak, mert mostanság bármi apróság akkora fájdalmat tud okozni, hogy legszivesebben berohannék a szobámba és soha ki nem mozdulnék onnan.

Megint kezdődik. Nem akarom. Kibirtam egy évet nélküle, nem kell, hogy most, pont most ismét előjöjjön.

Címkék: személyes mindenes
Még nincs hozzászólás.